Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Menekülés

2010.08.01

     

    Kép

    - Hova megyünk most? – kérdeztem.

    - A napelfekhez. – válaszolt kérdésemre a kereskedők vezére. Mogorván nézett rám, ahogy ismeretségünk rövid ideje alatt mindig is tette. Nem tehetek róla, de ettől a tekintettől a hideg futkos a hátamon.

Klarel átölelt.

    - Nem lesz semmi baj, ne aggódj.

    - De igen. Egyszer még bajt hoz a fejünkre ez a lány. – morgott egyikük az orra alatt. Ha nem figyelek meg sem hallottam volna, de így egyre jobban féltem. Mi lesz ha ellenünk fordulnak? Akkor mit fogunk csinálni? Menekülnünk kell majd? Nem ez volt az egyetlen dolog, ami megakadályozott abban, hogy jól érezzem magam. A királynő reakciójától is féltem. Vajon mit fog szólni ha meglát?

Ezután már nem volt sok időm gondolkodni. Egész nap vándoroltunk, és a fáradság lassan úrrá lett rajtam. Szerencsére nemsokára tábort vertünk az erdő óvó fái alatt, de bármilyen kimerült is voltam, mégsem tudtam elaludni. Pedig az álmok talán megnyugvást hoztak volna. Halottam Klarel csendes, lassú szuszogását a fejem mellett. Minden egyes lélegzetvétele a nyakamat csiklandozta. Nem tudtam nem elmosolyodni. Este amint lefeküdtünk, hozzám bújt, és el is nyomta az álom. Hihetetlenül ártatlan, és kisfiús volt az arca, amikor aludt. Teljes ellentétben állt azzal a kemény harcossal, akit én ismertem.

Sokáig gondolkoztam még. Eszembe jutott a családom, hogy mennyire hiányoznak. De tudtam, hogy megérte eljönnöm. Ezt a mellettem fekvő férfi is bizonyította.

 

Reggel nyűgösen ébredtem, nem sokat aludhattam. Aztán egy beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülem. Gyorsan visszacsuktam a szemem, és alvást tettettem.

- Tennünk kell valamit! Nem maradhat itt!

- Halkabban! Tudod, hogy a főnök már kitalált valamit!

Lépések hangját hallottam, és a rejtélyes társalgás abbamaradt. Igyekeztem megnyugtatni magam. Biztosan nem rólad beszélnek, nem fognak bántani.

A nap nagyjából eseménytelenül telt, a szokásos fárasztó vándorláson kívül semmi érdemleges nem történt. Kezdtem elhinni szánalmas magyarázatomat arról, hogy nem rólam beszélnek, de mint később kiderült ez csak egy kislány ostoba naiv feltételezése volt.

A Fekete-sivatagnál jártunk éppen, amikor sötétedés után aludni tértünk. Ma eluralkodott rajtam a kimerültség, és hamar álomba merültem. De az ébredésem szörnyű volt. Kezek fogták be a számat és rángattak el a még mindig alvó Klarel mellől. Sikítani próbáltam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Körbenéztem. Mind a 20 kereskedő ott állt körülöttem. Meg fognak ölni. Ezek az utolsó perceim- gondoltam kétségbeesetten, miközben arrébb rángattak.

Kép Durván nekilöktek egy fának, és lefogtak. Vezetőnk közeledett felém egy tőrrel a kezében. Azt hittem ez lesz az utolsó dolog, amit látok.

    - Senki nem akarna a királynő haragjával szembenézni miattad. – sziszegte. – Halottan már nem jelentesz gondot. Ne vedd magadra. Ez szükséges.

Közeledni kezdett felém, és épp felemelte a tőrt, amikor fájdalmas grimaszba torzult az arca.

Nem értettem mi történt, egészen addig amíg meg nem jelent mögötte az a sötét szempár amit a világon a legjobban szerettem.

    - Fuss! – kiabálta, miközben egy tőrt dobott oda nekem.

Futni kezdtem, de aztán hallottam, ahogy egyszerre többen támadnak Klarelre. Kardsuhintások, fájdalmas kiáltások, és csatahangok. Megtorpantam, és eddigi életem legbátrabb tettét követtem el azzal, hogy megfordultam, hogy akár az életemet adjam azért a férfiért, aki épp az előbb mentette meg az enyémet. A kereskedők kezdték bekeríteni. Sietnem kellett. Felemeltem a tőrt, és hátulról elvágtam a hozzám legközelebb álló személy torkát. Mindenfele vér spriccelt. Most öltem először, de ezt a sokktól szinte alig fogtam fel, aztán már nem volt időm ezen rágódni.

Egyszerre többen támadtak rám, és az agyam kikapcsolt. Ösztönösen alkalmaztam az edzésen tanultakat, hiszen az életem, az életünk volt a tét. Semmi nem érdekelt a menekülésen kívül.

A sok üvöltés közepette alig hallottam meg Klarel hangját.

    - Vigyázz – kiabált. De már túl késő volt. Csak egy kést láttam felém száguldani. Már nem tudtam mit tenni. Vártam a fájdalmat, de nem éreztem semmit. Az utolsó pillanatban egy magas napbarnított test ugrott elém, hogy felfogja a nekem szánt szúrást. Felnyögött, megingott, de állva maradt. Én csak a vért láttam, ahogy ömleni kezdett a sebből.

Ez az én hibám! Istenek!!

    - Futás!! –mondta. Aztán egyetlen vágással végzett a támadóval, majd a fájdalommal nem törődve rohanni kezdett, kézenfogva engem, és magával húzva. Egy utolsó pillantást vetettem a harc helyszínére. Mindenhol vér, húscafatok, és holttestek hevertek. De még így is túl sok kereskedő maradt életben, és tudtam, hogy ők üldözni fognak.

Nem tudom mennyit futhattunk, valószínűleg sokat, mire Klarel úgy gondolta, hogy eléggé biztonságban vagyunk ahhoz, hogy pihenjünk pár percet.

    Kép - Muszáj leülnöm kicsit. – mondta. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire rosszul van. A felsőteste egy merő vér volt, és a sebből is szivárgott még mindig. Egész testében reszketett, alig állt a lábán. Megrémültem. Nem hittem, hogy ennyire súlyos. A francba!! Most mit csináljak? Végül a ruhám egy darabját szorítottam a sebre, hogy elállítsam a vérzést. Mást nem tehettem érte, pedig istenek mennyire akartam! A szemébe néztem, és a szokásos keménységének már csak egy apró darabját láttam, helyét szinte teljesen átvette a fájdalom. Láthatta az aggodalmat, és a bűntudatot a tekintetemben, mert mint mindig, még most is engem próbált megnyugtatni.

    - Nem a te hibád! – szólt gyengén.

    . De… - kezdtem volna vitatkozni, de közbevágott.

    - Erről nem nyitok vitát!

Már ettől a kis beszélgetéstől még jobban elsápadt, úgyhogy inkább nem próbáltam szembeszállni vele. Aztán nehézkesen felállt.

    - Tovább kell mennünk!

    - Nem. Neked pihenned kell.

    - Majd ott. A Csillagok- útjára megyünk. Oda nem tudnak követni.

    - Mi? Miért nem?

    - Ez az egyetlen biztonságos hely a déli kontinensen. Egy csillámló kővel kirakott széles út, ahova semmilyen lény nem léphet, aki ártani akar a rajta haladóknak. Nincs olyan messze. Addig kibírom, aztán majd kitalálunk valamit.

    - Rendben. – egyeztem bele vonakodva. Elvégre igaza volt, a biztonságunk a legfontosabb. Mégis féltettem, hiszen hiába volt erős, egy ilyen sérülés mindenkit legyengítene. És ez rajta is látszott. Az állapota is csak romlott. Egyre sápadtabb lett, és egyre jobban reszketett, bár ezt igyekezett leplezni.

Aztán nagysokára, végre valahára megérkeztünk. Bár lehet, hogy csak nekem tűnt óráknak azKép út. De amint megláttam az utat tátva maradt a szám. Tényleg olyan amilyennek Klarel leírta. Nagyon széles, és gyönyörű csillámló kövek alkotják.

    - Végre… - sóhajtott fel ő is reszketegen.

    - És most? – kérdeztem.

    - Nem tudom. – suttogta.

    - Talán én segíthetek. – hallottam egy erőteljes, határozott férfihangot a hátam mögül.

Klarel és én egyszerre pördültünk meg, bár ő nem állt túl stabilan a lábán. Átkaroltam a derekát, igyekezve kicsit támogatni őt.

    - Ki vagy te? – kérdeztem.

    - Vepentu. Egy mágus. - mondta. – Segíteni akarok.

Klarelre néztem, és ő alig láthatóan bólintott.

    - Rendben. Köszönjük.

    - Gyertek velem!

Kép

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Július / 2022 >>