Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vívódás

2010.07.10

Kép

A sivatag szikrázó homokja ontotta a fényt, szinte még a Napnál is ragyogóbb volt. Le kellett hunynom a szemem, mert a fényre érzékeny éjielf szemeim bántotta a fény. Nem tudom, milyen mágia volt az, ami lehetővé tette, hogy lássak a legsötétebb éjszakában is, de ez a mágia nem volt kibékülve az ilyen intenzív ragyogással. A sárkány karmaiban utazó napelfet biztosan nem zavarja ez, gondoltam ingerülten. Valószínűleg Ákost sem, aki olyan részeg, hogy még a fényt sem látja. Dühített, hogy belementem ebbe, most, hogy tegnap megint láttam a rejtélyes, már nem érdekeltek a mágiátlan mágusok. Minden porcikám fel akarta kutatni az a szemtelen és öntelt alakot, hogy porcelánná, véres húscsomókká változtassam, de úgy, hogy ne haljon bele és fél életemet el tudtam volna tölteni a kínzásával. Ám volt bennem valami egészen furcsa és ismeretlen érzés, aminek még a nevét sem akartam kimondani, talán izgalom? Esetleg kíváncsiság? Nem tudom, de ezért is meg kellett ölnöm a lovagot, ilyennek nincs helye a szívemben! Még csak az kéne, hogy érdeklődjek valaki iránt! A fehér egyszarvú vérére, hát mégis kimondtam! Hogy a faun kapná el egy bokorban! Csak akkor szálltunk le, amikor Blastal éles sárkányszeme, ami valamivel jobban bírta a szikrázó fényt az enyémnél egy oázist talált. Ákos nyakig merült a vízben és csak a boldog arcából látszott, hogy nem valami mágia húzta a vízbe, ugyanis olyan gyorsan ugrott bele, mint berántottak. Levettem a köpenyem és a felső bőrruhám. Csak az alsó sárkányirha páncélt hagytam magamon, amit a ruha alatt viseltem, második bőrként. Bevizeztem a hajam, ami mintha kissé kifakult volna a sok naptól és némelyik tincs egészen kékesnek látszott.

Kép - Hű anyám, neked aztán nincs gondod az alakoddal. - Ez a hang egyértelműen Ákosé volt. Felálltam, lenézve a vízben hűsölő fiúra.

- Nem, miért lenne? - Nem értettem mire akar kilyukadni, bár ezzel mindig így voltam, a fiú a mi nyelvünket beszélte, mégis valahogy máshogy.

- Szerintem fiatal barátod azt akarta ezzel mondani, hogy szépséged elhomályosítja a nap ragyogását is. - mondta mély tisztelettel Fnaequa királynő testvére.

- Ugye nem ezt akartad mondani? - Abból hogy megborzongott, egyértelmű volt, melyik pillantásommal néztem rá.

- Hagyd csak Vyhral, mert belefagy a vízbe! - nevetett fel a homokon terpeszkedő sárkány.

- Félelmetes, amikor így néz, pedig tényleg rohadtul jól nézel ki! Ha igyekeznél kissé nőiesebben viselkedni, vagy legalább női ruhákat hordanál, nem öt réteg páncélt, vagy, ha nem gyilkolnál le mindenkit, aki hozzád ér, tuti beájulnának a pasik. - magyarázott Ákos nagyon komolyan. Az arcomba tódult a vér, ami nagyon látványos lehetett a csontszín Kép bőrömmel és ez piszkosul zavart.

- Nem akarom, hogy „beájuljanak” bármi legyen is az! És belőled is szobrot csinálok, ha nem fogod be azt a nagy szád! - sziszegtem összeszorított fogakkal.

- A csiribád legutóbb sem talált fogást rajtam. - vonta meg lazán a vállát. Jegesen elmosolyodtam és egy csuklómozdulattal magamhoz röpítettem egy tőrt.

- Mekkora szerencse, hogy van más is. - Felnézett rémülettel a szemében, ó igen, hogy ezt mennyivel jobban szerettem, mint a forró pillantásokat! Ezzel tudtam mit kezdeni, beteljesíteni, amitől eddig csak rettegtek.

- Rendben! Esküszöm meg sem mukkanok!

- Így már mindjárt más. Blastal, indulunk! - Gyorsan visszabújtam a ruháimba és élveztem a hajamból áradó nedvességet, amíg a sivatagi nap pár perc alatt meg nem szárította. Nem tudom miért csináltam, de a fiúkat továbbra is a karmok között szállíttattam, talán pont az előbbi kínos beszélgetés miatt. Az Arany-sivatag hatalmas, még a déli féltekén elterülő Fekete-sivatagnál is óriásibb, azonban kevésbé veszélyes. Itt esetleg néhány sivatagi egyszarvúval, vagy homokisólyommal találkozhat az ember, míg a Fekete-sivatagban jóval csúnyább dolgok is élnek. Azt hittem csak a már szinte félvak szemem káprázik, amikor gyönyörű hófehér házak tűntek fel a láthatáron. A napelfek városa, végre! Szívem szerint tovább repültem volna, egyenesen a Wyra-hídhoz, ami összeköti a két kontinenset, de nem lehetett, ha nem teszem tiszteletem a királynőnél, megsértődik és nem jó felbőszíteni egy KépKép királynőt, főleg a napelfekét nem. Nem tud megátkozni, vagy megölni a varázslataival, de van annál hatékonyabb fegyvere, az emberei, akik szinte elvakult hűséggel viseltetnek iránta. Tündérdarvak szálltak föl a házak tetejéről, ahogy a városhoz közeledtünk. A tündérdarvak óriási fehér madarak, a napelfek kedvenc repülő társai. Ezeknek a madaraknak a hátán is ott ültek a napelfek, akiket halvány árnyalatú színeikről lehetett megismerni. Míg az éjielfeket a sötét erős színek, az erdeielfeket az erdő árnyalatai, addig a napelfeket a halvány ízléses színkombinációk jellemezték. Többnyire sötét voltak, persze halvány, néha egészen világos barna, vagy vörös is előfordult azonban, de soha nem izzóvörös, mint az erdei elfeknél, vagy mély feketevörös, mint az éjielfeknél. A palota messziről látszott, a legcsodálatosabb épület volt, amit emberi szem valaha láthatott. Ezer és ezer kert fogta közre, gyönyörű és lenyűgöző látvány. Még így félvakon, dühösen és fáradtan is magával ragadt a hely elegáns és csodálatos volta. A tündérdarvak egyre közelebb jöttek, már ki tudtam venni a hátukon ülő nők körvonalait.

- Mutasd meg nekik a fiút. - mondtam Blastalnak a minket összekötő csendzónán át. A sárkány felemelte a jobb mancsát, mire éreztem a megbűvölt íjakban felszikrázó erőt, de ez hamar el is illat, amikor a pengeéles karmok szétnyíltak. A fiú lemondóan és borzasztó szomorúan nézett a daruháton repülő nőkre, volt valami olyan mélységes bánat a viselkedésében, hogy szinte megsajnáltam, de csak szinte, ő csak egy eszköz volt. Az egyik daru elénkKép repült, gondolom az utat mutatta, de ezt Blastal is tudta, így magától követte a nálánál jóval kisebb darvat. Elgyönyörködtem a remekbeszabott épületekben és hagytam, hogy az innen áradó boldogság és öröm elárassza a lelkem, érdekes érzés volt. Amikor azonban a palota egyik óriási kertjében leszálltunk előztem a mindent belengő angyali mágiát magam körül, ami a boldogság hamis illúziójába ringatott. Maga a királynő jött elénk, de ezt csak abból tudhattam, hogy mindenki a földre kuporodik, amerre jár. A tartása és alkata fenséges volt, mint minden elfnek, de halványzöld szemeiből bölcsesség sugárzott.

- Hát te vagy az éjielf, aki visszahozta az öcsém?

- Én. - feleltem kurtán. A mellettem térdelő két férfi máris kirántotta a szablyáját.

- Add meg a tiszteletet a világ királynőjének! - sziszegte az egyik izomhegy, aki jóval magasabb volt nálam és négyszer olyan széles

- Én senkinek nem hajolok meg, ajándékot hoztam és nem hízelegni jöttem. - közöltem nyugodtan. Nem érdekelt, hogy az életemmel játszom, az alázat a legtávolabb állt tőlem.

- Nem baj, megértelek, sőt kezdelek megkedvelni. Hagyjátok, ez a nő igazán bátor, én pedig kedvelem a bátor lényeket. Gyere velem! Csak előbb van egy kis dolgom. - A királynő, ezernyi halványsárga hajfonata kíséretében lehajolt a térdeplő Fraquggal szemben.

- Drága öcsém, aggódtam érted.

- Sajnálom, hogy aggódnod kellett egy olyan értéktelen senkiért mint én felséges királynő. - mondta megtört hangon a királynőéhez hasonló, bár egy árnyalattal még halványabb szemeit a tökéletes gyepre szegezve a fiú.

Kép - Jaj hagyd ezt abba! Annyira nem borzalmas itt! Elég a nyafogásodból! Irány a szobát és nemsokára hozzámész a hadvezéremhez! Nincs mese! - A királynő kérlelhetetlennek tűnt, a fiú pedig letörtnek. Nem igazán értettem, mi történik, akkor még nem ismertem a napelfek matriarchális társadalmát. A herceg csöndesen eloldalgott, a semmiből előkerülő két őrrel az oldalán. Fnaeqa most nekem szentelte minden figyelmét.

- Nagyon hálás vagyok a segítségedért éjielf, nem is tudom, mivel háláljam meg. - mosolygott mézédesen.

- Semmivel. Nincs szükségem semmire, amilyen hamar csak lehet tovább indulnék. - mondtam nyugodtan. A királynő zavartan tűnt, mintha idegen nyelven beszéltem volna.

- Ennek így nincs értelme, miért hoztad haza az öcsém, ha nem kérsz cserébe semmit?

- Hogy átkelhessek a napelfek földjén, anélkül, hogy magamra vonnám a királynő haragját.

- Nem haragudtam volna, ez egy szabad ország, az kel át, aki akar. - Ő legalább annyira nem értett semmit, mint én. Vészjósló arccal fordultam a bűntudatos Blastal felé, szerencsére pont ekkor támadt hangzavar, a sárkány nagy szerencséjére.

Kép - Gyere, nézzük meg mi történt. - fogta meg a kezem a királynő. Néhány centivel lehetett magasabb nálam és a karcsú kéz is inkább jelzésértékű volt, mert én akit harcra képeztek ki, könnyedén legyűrtem volna a pár centi magasságfölény ellenére is, mégis követtem. A pillantásom azonban Blastalnak azt üzente, hogy nem ússza meg ennyivel. Végigfutottunk a folyosókon, az emberek mindenhol a földre kuporodtak, elhaladó úrnőjük előtt. Egy párnákkal teli teremben volt kavarodás. Először megfagytam döbbenetemben, mert rengeteg egy szál bő nadrágot viselő férfival volt tele a terem, de amikor megláttam a baj forrását, már kissé összeszedtem magam. Az egyik férfi egy gyönyörű szablyával a kezében fenyegette a többieket. Legalább olyan csinos volt, akár a többi, sötét bőre volt, olajosan fekete haja és mélyzöld szeme, ami eszelős haraggal égett.

- Engedjetek ki, vagy megölök mindenkit! - kiabálta és a hangjából érződött, hogy meg is tenné.

- Mi okból vagy ilyen haragos kedvesem? - A királynő közelebb sétált, a maga könnyed, táncos lépteivel.

- Ne gyere közelebb te elnyomó szuka, vagy véged! - A királynő arcán undok fintor jelent meg.

- Ez a baj a külhoni ágyasokkal, annyira vadak, persze ez néha kellemes, de ilyenkor nem. - sóhajtotta. A szavait hozzám intézte, de nem tudtam az egyik döbbenetből még a másikba esni. Ezek a férfiak itt a királynő ágyasai voltak? Veszettül forgott az agyam, hogy minden tényt befogadjon, féltem hogy szikrázik a hajam, annyira igyekeztem. Végül a legegyszerűbb megoldást választottam.

Kép - Skatorr mechlat igadda! (Átok béklyó támadj!) - A bal karomról vörös, a jobbról kék fényfonalak röppentek le és a létező legszorosabb és legerősebb fogásban tartották a lázadó férfit. A díszes tőr az elegáns padlózatra zuhant. Ahogy a férfi igyekezett kiszabadulni, úgy lett egyre szorosabb a kötelék, néhol már a vér is kicsordult.

- Jaj vigyázz rá! Tönkreteszed! - ijedezett a királynő. Értetlenül bámultam hol a nőt, hol a gúzsba kötött férfit. Halál mágia volt az, ami megkötözte, az életereje szivárgott a sebekből, nem a vére, haldoklott, mert ellenszegült, nem értettem, miért kéne most kegyelmet kapnia.

- De hát megtagadott. - néztem értetlenül a királynőre. Fnaeqa lehajolt, de amikor hozzáért a kötelékekhez elkapta a karját. Csúnya és mély seb volt a tenyerén.

Kép - Milyen mágia ez? - A zöld szemekben nem volt félelem, csak értetlenség.

- Kasilawy mágiája. - mondtam nyugodtan, várva a reakciót.

- Te vagy Kasilawy kiválasztottja ugye? Látnom kellett volna, de téged nem borít be a mágiája, nincs rajtad az istennő jele. - Úgy bámult engem, mint aki valami mást lát, valami hatalmasat.

- Megtagadtam az istennőt, rajtam nem uralkodhat senki. - nyugodtan beszéltem, mert már olyan sokszor ismételtem meg, hogy talán álmomban is ezt motyogtam.

- Értem, ereszd el a férfit, aztán beszédem van veled. - Felegyenesedett és újra királynő lett. Egy mozdulattal eloszlattam a mágiát, a tigris dühöngött, de a főnix elégedett volt.

- Ne lázadj, van akinek rosszabb a sorsa. Ha akarod elmehetsz, ha ennyire szörnyű itt. - Kép mosolygott a királynő a férfira. A sebek nagyon csúnyák voltak és ha életenergia már nem is, vér még bőségesen folyt, elárasztva a gyönyörű padlót. Fnaeqa rátette vékony ujjait a férfi arcára, majd lehunyta a szemét. A tenyeréből fehér, tökéletesen tiszta és angyali mágia támadt, meggyógyítva a férfit, egyetlen heg, vagy sebhely sem maradt. Még láttam a királynő háta mögött vibrálni egy hófehér darut, a mágiáját.

- Bocsásd meg, hogy ellenszegültem. - Hajolt meg a férfi és megcsókolta a gyógyító kezet, a királynő egy kedves mosollyal jutalmazta. Nem értettem őket, egyiküket sem. A férfi lázadt, most miért nem teszi? A királynő miért gyógyítja meg azt, aki ellene szegül? Menni akartam, nyomasztott a hely.

- Szeretnék menni. - mondtam kissé félszegen.

- Nem. Előbb beszélünk, ez fontos. - A férfiak utat nyitottak neki, én pedig kelletlenül követtem. Kép Egy gyönyörű szobában álltunk meg, nem volt ott rajtunk kívül senki. A királynő leült a hat embernek is túl nagy ágyra.

- Mégis minek hiszed te magad? Mit gondolsz, mi vagy te? - Egészen dühösnek tűnt, már teljesen megzavarodtam.

- Sötét mágus és harcos vagyok. - Adtam meg az egyetlen választ, amit tudtam.

- Egy fenét! Te egy gyermek vagy, akivel elhitették, hogy a gonoszság az egyetlen út! Nem érzel semmit, amikor megölsz valamit? Nem gondolsz arra, mit szólnának a szüleid? Soha eszedbe sem jut, hogy hogyan néznek majd rád ez után az emberek?

- Nem érdekelnek az emberek, nem számítanak. És már nagyon rég óta nem érzek semmit. - közöltem nyugodtan. A királynő tekintete izzó smaragd volt, az enyém jeges kék, pár pillanatig csak néztünk egymásra.

- És ezt el is hiszed, megölted a szívedet.Kép

- Meghalt.

- Te ölted meg, hogy azon az úton járhass, amit választottál, de van másik út is. Szeresd az embereket és ők is szeretni fognak téged! Hát nem érted? Nem a világ rossz! Az olyan, amilyenné mi tesszük!

- Akkor a világ gonosz. - Így is gondoltam. A királynő csengetett és amíg mind a ketten egymást bámultunk, két férfi lépett be.

- Mit parancsol felség? - kérdezte a napelf, a másik, az izmosabb, bár kicsit alacsonyabb ember volt.

- A lány zavart és rosszul érzi magát, segítsetek neki feloldódni. - mondta nyugodtan. A napelf mögém lépett és megölelt.

- Hogy a fenébe mered? És maga, kinek képzeli magát?! - Egy energianyalábbal elrepítettem Kép az elfet és kirohantam. Fogalmam sem volt, merre rohanok, csak el akartam menni a királynő érthetetlen értékrendje és furcsaságai elől. Nincs szükségem senkire, jól vagyok egyedül! Eddig is megvoltam, megleszek ezután is! Ismeretlen termeken kanyarogtam át, majd kiértem a kertbe. A növények szépségükkel csak egy rossz vicc kellékeinek tűntek, megtévesztő csodáknak. Lekuporodtam egy kis tó mellé és igyekeztem összeszedni magam. Akárhogy próbáltam lecsillapodni, egyfolytában csak a királynő szavai jártak a fejemben, hogy egy gyerek vagyok, hogy rossz útra léptem. Mind szánalmas hazugság, azt teszem, amit akarok, nincsenek utak, egyszerűen ez van a véremben! De mégis egy apró hang, akit olyan rég elnyomtam már, hogy a létezéséről nem is tudtam, azt suttogta, mi van, ha mégis igaz? Ha mégis az én hibám az egész? Hogy tönkrementem és saját kezemmel vágtam ki a szívem, hogy ne érezzem annak a következményeit, amit teszek?

Kép - Ne vívódj, nem áll jól neked. - Ezt a hangot már ezer közül is felismertem volna. Most azonban nem takarta csuklya a lovag arát, most láthattam. Hozzám hasonló bőrruhát viselt és térdig állt a tóban. Lehunyta furcsa elf szemeit, de karcsú magassága és egészen sötét majdnem fekete, enyhén vöröses árnyalatú haja így is egyértelmű jelei voltak származásának.

- Mit akarsz tőlem? - sok düh volt a hangomban, amit a királynő iránt éreztem, igyekeztem rávetíteni.

- Nagyon vacakul lehetsz, ha nem próbálsz azonnal megölni.

- Ha akarod, nagyon szívesen. - mondtam újra hideg hangon, de ez egy árnyalattal gyengébb volt, mint régen.

- Dehogy akarom! Na mesélj, hogy vagy? - És teljes nyugalommal leült mellém a partra. A haja nedvesen tapadt a hátára, acélszürke lila pöttyös szemeivel érdeklődve figyelt.

- Mit mondjak? Talán azt akarod hallani, hogy igazad volt? Hogy gyerek vagyok, aki felnőttnek hiszi magát? - kérdeztem gúnyosan a vizet figyelve, még véletlenül sem néztem volna rá.

- Nem, azt akarom hallani, amit gondolsz.

- Miért, talán csak eltűnni tudsz, gondolatot olvasni nem is?

- Azt szeretném, ha elmondanád, nem ha kitépném az agyadból.

- Nem gondolok semmire, el akarok menni és békében élni.

- Soha nem fogsz békében élni, amíg gonosznak hiszed a világot.

- Hú de bölcs lett mindenki hirtelen! Miért engem akartok megváltani?! Nincs elég sötét mágus, akivel jót cselekedhetnétek?! - álltam fel dühösen.

- Éppenséggel vannak, de ők nincsenek rászorulva. - erre nekiugrottam, valami olyat kellett csinálnom, ami ismerős volt, nem idegen és új, mint ez a rengeteg hülyeség. Nem használtam se mágiát, se fegyvert, érezni akartam, ahogy az öklöm megsajdul minden ütésnél. Egy ideig verekedtünk, én is kaptam néhány ütést, de ő volt az erősebb. Lenyomott és lefogta a kezeim.

Kép - Na és most mit teszel?

- Megöllek. - automatikusan mondtam, de most valahogy nem akartam megtenni.

- Hazudsz. - azzal megcsókolt. Keményen és hosszan, úgy ahogy verekedtünk, teljes dühvel, amire szükségem volt.

- Ne haragudj Draezel, félbeszakítottalak? - a királynő hangjára megdermedtem. Az éjielf, vagyis Draezel még pár percig tűnődve nézte a szám, csak aztán fordult a napelfek királynője felé.

- Hát, éppenséggel igen, tehetséged van hozzá.

- Hoppá, nem akartam. Ki most a barátnőd? Csak nem valamelyik... A fenébe is! - Draezel most emelkedett fel annyira, hogy én is látszódjak. Amikor végre nem rám figyelt ellöktem és kimásztam alóla. Az arcom égett, mintha a nap bújt volna mögé, nem tudtam, hogy menjek, vagy maradjak, hogy melyik a megalázóbb.

- Már kerestelek, nem tudtam hová tűntél. - nézett rám tűnődve a királynő.

- Én, elmentem. - ennél szánalmasabbat nem is mondhattam volna.

- Igen, gondoltam. - A királynő mosolyában volt valami, ami azt súgta, ő mindent tud, gyűlöltem érte.

- Most mennem kell, sietnem kell, dolgom van, a barátom már vár és Blastal is, viszlát. - Úgy döntöttem, mielőtt újabb szánalmas dolgot mondanék, vagy tennék, inkább elmegyek.

- Várj lány! Szeretnék adni neked valamit. Ráadásul még a nevedet sem tudom.

- Ő Nevary hercegnő, bár a varázslók Vyhralnak nevezik, a nép pedig Viharról suttog, aki porrá rombolta Mevlot várát.

Kép - Te vagy Nevary? - a királynő újra kíváncsinak tűn, inkább rettegett volna.

- Igen. - most már mindegy volt, így nem lehetett elmenni, felvettem a kesztyűt, bár küldtem egy gyilkos pillantást Draezel felé.

- Ki gondolta volna. Egy gyermek a messze földön rettegett gyilkos. Bár rájöhettem volna, kiköpött olyan vagy, mint Nichnassiel, bár egy kis nimfás lágyság van, ami megszelídíti az éjielfekre jellemző arisztokratikus vonásaid. - Tűnődve bámult és gyűlöltem, hogy elemez, mindent gyűlöltem vele kapcsolatban.

- A nagymamám nimfa volt. - mondtam ahelyett, hogy átkot tettem volna rá, pedig az utóbbihoz lett volna kedvem.

- Értem, akkor végképp a vendégem vagy! Egy elf hercegnő nem mehet csak úgy tovább!

- Nem számít, dolgom van. - igyekeztem ellógni.

- Igazán maradnod kéne, Fnaequa a legjobb házigazda. - mosolygott a királynőre Draezel, és a nő viszonozta a mosolyt. Kedvem lett volna ezért a bizalmas pillantásért megölni. Kasilawyra! Ezt én gondoltam? Sürgősen mennem kell, szinte már féltékeny vagyok! Én aztán nem, soha!

- Nem, megyek.

- Na jó, de akkor meg kell ígérned, hogy visszafelé, ha erre jársz hosszabb ideig maradsz! Esküdj!

- Jó. - Bármit megfogadtam volna, csak elmehessek.

- Ez alól nem bújsz ki! Várlak! De kérlek, szeretnék adni valamit, amiért visszahoztad az öcsém, ez nekem fontos, kérlek.

- Jó. - Úgy tűnik ezzé az egy szóvá módosul a szókincsem. Amikor Draezel és Fnaequa elindult, mentem én is, bár olyan arccal, mint aminek a lábába harapott egy tengerikígyó. Egy belső kertbe értünk, aminek a közelében sem járt senki.

- Ez itt a Lélekölő. Láttam rajtad a főnix jelét, süt belőled, azt hiszem ismered a harmadik titkolt Kép mágiát, a lélekét.

- Ismerem. - Csak bámultam a fegyvert. Egy tökéletes kard volt, szinte akkor elvágta az ember kezét, ha csak ránézett. A markolatán ezernyi apró minta volt, olyan részletesek, mintha éltek Kép volna. Ezer apró sikító és fájdalmas arcú ember, olyan valóságosak, hogy szinte hallottam a hangjuk.

- Talán ez életem legbutább cselekedete, de úgy érzem, ha valaki képes forgatni, az te vagy. Démoni mágia és lélekmágia keveredésének torz szüleménye ez a kard. - mondta csöndesen, pont mint én - jutott eszembe.

- Akit ezzel a karddal ölnek meg, annak a lelke örökre a kard poklába ragad, örök szenvedésre kárhoztatva, hacsak a kard forgatója el nem engedi. Ősi mágikus fegyver, a keletkezése az idők homályába vész. Egyszer próbáltam megfogni, két hétig nyomtam az ágyat. - fintorgott a királynő.

- Vagy ezer éve van itt, a palotát is köré építették. Azt mondják, azért települtek ide a napelfek, hogy elnyomják a fegyverből áradó gonoszt. - vette át a szót Dzaezel.

Kép - Nem lehet elpusztítani, ellenáll mindennek, sőt megöli azt, aki megpróbálja bántani. A lélekölőnek saját akarata van. A pengéjébe csillagkövet kovácsoltak, bár nem tudom, ez hogyan lehetséges. - tette még hozzá Fnaequa. Csillagkő, a világunk legősibb és Kép legismeretlenebb anyaga. Néhol jelen volt, félelmetes mágikus hatalmat hordozva. Egy kék kő, ezüst sziporkákkal, ami minden létező fémnél, vagy anyagnál keményebb, még a megbűvölt fém sem vágja el. Ebből az anyagból, ami se nem fém, se nem kő, készült a déli féltekét átszelő Csillagok-útja és egy ilyen volt a Mornox akadémia tetején is. És ahogy a fény a kardra esett, a vasban kék ezüstsziporkás hullámok voltak, csillagkő csíkok. A királynő mintha meggondolta volna magát, elkapta a kezem, de leráztam magamból. A Lélekölő hívott, várt engem, suttogott nekem. Amikor a kezeim rákulcsolódtak a markolatára, az ezer szenvedő emberre, az ő erejük és tudásuk száguldott végig rajtam. Pár pillanatig úgy éreztem a pórusaimból is mágia árad, de aztán az érzés elmúlt, a kard nyugodtan pihent a kezemben, de tudtam, ha úgy dönt, életre kelhet. A tigris és a főnixmágiám is elégedett volt, a kardot, mintha nekem teremtették volna, ennek ijesztőnek kellett volna lennie, hogy engem tettek hasonlatossá egy kardhoz, vagy több ezer évvel a születésem előtt teremtettek nekem fegyvert, de nem érdekelt, csak végigsimítottam a kardba ötvözött csillagkövön.

- Most ideje indulnom, még dolgom van. - A Lélekölővel a kezemben a réginek éreztem magam, ó igen, végre valami, amit ismerek! A szenvedők sikolya szimfóniaként visszhangzott a fülemben.

- A kard a tiéd, az istenek irgalmazzanak az emberek lelkeinek. - suttogta sápadtan Fnaequa. Rámosolyogtam mindkettőjükre.

- Ne az istenek, hanem én.

 

Kép

 

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>