Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Visszatérés Farallba

2010.07.15

     

    Kép

     

     

    Nem telt el sok idő azóta, hogy elhagytam az iskolát. Furcsa volt visszatérni a való világba, kilépni az iskola megszokott, hideg és kegyetlen, mégis valahogy biztonságos falai közül. A halál árnyékában éltem eddig, így furcsa volt az élet. Eleinte nem tudtam mit kezdjek magammal. Egy mágus voltam és harcos, a Mornox büszkesége, de a hatalom bennem, nem az enyém volt. Ez adott nekem célt. Ki akartam tépni magamból az idegen mágiát, bármilyen áron. Gyűlöltem a tudatot, hogy az istennő bábja vagyok, gyűlöltem magát Kasilawyt is. Sokan azt hiszik bátorságra vall, hogy ilyesmit egyáltalán gondolatban ki merek mondani, pedig nem, botorság volt, önámítás. Egy pillanatig sem hittem, hogy szembeszállhatok az istennővel, egészen addig, amíg meg nem tettem. Blastal nyugodtan fogadta vívódásomat, tudtam, hogy akár az alsó világba is velem jönne, hogyha kell, személyesen támadna neki Kasilawynak, ott a mélységek tüzes birodalmában. Az első dolgom az volt, hogy ruhát cseréljek. A testem szinte égette az akadémia fehér szárnyas köpenye. Blastal leszállt egy közeli falu határában, én pedig besétáltam, hátha úgy kisebb rémületet keltek. A tervem nem sikerült. Nem tudom, miket tett apám, hogy a legeldugottabb falu legeldugodtabb zugában is Kép felismerték bennem őt, és mégis ez történt. Szerencsétlen varrónő, akit megkerestem, úgy remegett a félelemtől, hogy többször is az ujjába szúrta a tűt a ruha helyett. Mégis megcsinálta nekem a fekete bőrruhát, hozzá a köpenyt, amin egy kék sárkányszimbólum volt, ez lett az én jelem. Kifizettem bőségesen a nőt, az iskolából hozott pénzzel, mire olyan döbbenten nézett rám, mint aki egy éjielfet lát egy napelffel táncolni. Örültem, amikor elhagyhattam a várost, még jeges szívemet is összeszorította az a tömény ellenszenv, ami az emberekből áradt. Gyűlölet, ez járt nekem.

    - Ne emészd magad Vyhral. Az emberek ostobák. - mondta Blastal nyugodtan, miközben Farall felé repültünk.

    - Nem érdekelnek az emberek. - vetettem oda hűvösen. A csendes zónában, ami a fejeinket összekötötte, jól lehetett beszélni, praktikus kis varázslat volt ilyet bűvölni két személy közé és nem túl nehéz, szerencsére. A mágiám teljes nyugalomban pihent, semmi jelét nem adta annak, hogy fel akarna ébredni és újra gyilkolni.

    - Ennél már jobban ismerlek. - mondta még a sárkány, de ezzel le is zártuk a beszélgetést. Nagyobb nem is lehetett volna az emberek riadalma, amikor leszálltam Farall főterén. Úgy döntöttem, semmi értelme a lopakodásnak, ha így is, úgy is gyűlöletbe ütközök. Erdei elfek tűntek föl a fák koronájában, kifeszített bűvös íjjal, amik Blastal, csillagkő keménységű pikkelyeit is átütötték volna.

    - Le az íjakkal! - ugrottam le a sárkány nyakába szíjazott nyeregből. Egy nyílvessző suhant felém, amit egy látványos lángcsóvával hatástalanítottam. Kissé megijedtem, amikor a mágia megmoccant bennem, de ezt nem mutattam, amíg eszméletemnél vagyok, minden rendben.

    - Ki vagy te? - lépett elém egy fiatal elf. Nem hozzám képest fiatal, mert már jó ötven éves lehetett, míg én csak 18, de a mi népünkhöz képest, éppen csak most nőtt ki a gyermekkorból.

    - Nevary hercegnő, Deliahara királynő legkisebb lánya. - élveztem a fiatal férfi arcán megjelenő döbbenetet, majd hitetlenkedést.

    - Te lennél az? - Rendesen megdöbbentett, amikor alaposan és több mint kíváncsian végigmért.

    - Igen, vigyél anyámhoz. - mondtam kissé ingerültebben az indokoltnál.

    - Ne haragudjon hercegnő, de ezt a kérését nem tudom teljesíteni, Deliahara nem királynő többé, most Drinariel úrnőt kell keresni. - Most rajtam volt a megdöbbenés sora.

    - A nővérem?

    - Igen. - Mennyire sejtettem! Az elfek soha nem fogadtak volna el egy félelfet királynőjüknek, így a tisztavérű Drinariel került trónra. Lehet hogy furcsa, de még alig párszor láttam a nővéremet. Anyám rejtegetett mindenki elől, ami alól a testvéreim se számítottak kivételnek.

    - Akkor vezess a nővéremhez.

    - Ahogy parancsolja hercegnő. - hajolt meg mosolyogva.

    - Blastal, itt várj meg! Ha bármi történik, égess el mindent! - fordultam még nyugodtan a sárkányhoz. A sárkányokról az a hír járta, félelmetes tüzet tudnak okádni, de mi ezt még nem tapasztaltuk, Blastalnak egy szikra nem pattant elő a szájából az elmúlt tíz évben. Ellenben, a sárkányokról olyan keveset tudott a köznép, hogy bármilyen fenyegetést valódinak hittek. A sárkányok egyedül a saját szigetükön fordultak elő, a legritkább esetekben jöttek csak át a mi földrészünkre.

    - Ahogy akarod Vyhral. - mondta nyugodtan. Követtem a fiatal elfet, végig a városon, ahol mintha kevesebben lettek volna, mint amire emlékeztem.

    - Hová tűntek az emberek? - törtem meg a csendet, ami közénk állt.

    - Most indul a hajó, az Arctalanok-szigetére. - Mozdulatlanná dermedtem. Az Arctalanok-szigete a halál helye volt. Aki már úgy érzi, túl sokat látott, vagy nem látja értelmét az életének, az elmegy arra a szigetre. Úgy mesélik, az istenek szigete, akik maguk mellé veszik, azokat a bátor embereket, de főleg elfeket, akik hozzájuk járulnak. Az enyéim már a világ kezdete óta oda járnak meghalni.

    - Az édesanyja is rajta van. - mondta rövid töprengés után a fiú.

    - Az anyám?

    - Igen.

    - Vezess oda. - nem volt semmi sürgető a hangomban, a fiú mégis irányt váltott. A kikötő kívül volt a falun és ritkán jártak ide elfek, most mégis szinte csak az én népem Kép borította el a mólót. Elkéstünk. Már csak egy hajó körvonalait láttam, amint anyámmal és sok szerencsétlennel elhajózik a biztos halál felé, a békés alkonyba. A fiú szó nélkül megvárt, amíg ácsorogtam és néztem, ahogy a hajó lassan eltűnik a látóhatáron. Nem sírtam, talán nem is tudok. Anyám egy bizonytalan érzés és tisztázatlan fogalom volt számomra. Ő is tartott tőlem és mégsem tudta teljesen elfojtani anyai érzéseit. Tisztán emlékszem azokra a lopott pillanatokra életem első öt évéből, amikor egy kis ideig úgy viselkedett velem, mint egy rendes kislánnyal, olyankor, boldognak éreztem magam. Azonban lezártam a múltat, egy ékes dobozba a lelkem mélyére, amit még a mágiámnál is jobban eltemettem. Már csak egy célom volt, megtagadni az isteneket, bármi áron. A látóköröm leszűkült, egyetlen feladatra koncentráltam, minél több dolgot megtudni, a lehető legtöbb információt gyűjteni. A kastély a régi volt, folyosók, az unalomig ismert festmények és termek. Egyedül is eltaláltam volna a trónterembe, de hagytam, hogy a fiatal elf vezessen. Amikor kitárultak az ajtók, felfedve a díszes csarnokot, már készen álltam találkozni a nővéremmel, az erdei elfek új királynőjével. Csodaszép fiatal nő ült a leveleket és ágakat mintázó aranytrónon. Hosszú szőke haja, akár a selyem, a szeme pedig szikrázó halvány sárgászöld, tökéletes elf szem.

    - Ki ez a nő? - töltötte be a termet a királynő hangja, ami olyan volt, mintha ezer aranycsengettyű szólalt volna meg egyszerre.

    - Felség, elhoztam hozzád a... húgodat. - térdelt le a vezetőm. A királynő zöldes tekintete átvándorolt rajta és megállt rajtam. Tudtam mit lát, egy magas, karcsú alakot, aki eltakarja elf füleit hosszú fekete hajával és hideg kék tekintete meg sem rebben, amíg találkozik a királynőjével.

    - Te lennél a húgom? - elhagyja hangjából a csengettyűfelhangot, csak gúny van benne.

    - Úgy tűnik ez a helyzet. - válaszoltam legalább annyi megvetéssel. A csinos arcon harag suhant át.

    - Válogasd meg a szavaid, ha királynőddel beszélsz! És letérdelned is illene! - vetette oda. Hosszú percekig néztünk farkasszemet és ő adta föl előbb.

    - Nekem nincs királynőm és nem hajtok térdet senki előtt, csak aki legyőzött, ilyen emberrel pedig még nem találkoztam. - a szavaim jeges tőrökként kezdték ki a nővérem nagyságának illúzióját és ezt ő is érezte.

    - Akkor tűnj el az országomból! - sziszegte.

    - Várjon felség, előbb még szeretnék néhány szót váltani az unokámmal. - Khaendor jelent meg az ajtóban és intett nekem.

    - Jól van nagyapa, vidd csak. - tért vissza Driariel fenséges modora és szinte észre sem véve engem, a teremben tartózkodó többi elf felé fordult.

    - Köszöntelek itthon. - ölelt meg az öreg a folyosón. Úgy meglepődtem, hogy csak álltam félszegen. Khaendor végigmért és mintha elfátyolosodott volna a tekintete.

    - Pont olyan az arcod, mint nagyanyádnak, gyönyörű vagy kedvesem. Mi ez a sok vacak rajtad? - A hátamra, karomra és minden lehetséges helyre tőrök voltak rám szíjazva.

    - Fegyverek. - mondtam nyugodtan. Az érzelemkitöréssel nem tudtam mit kezdeni, így a szokásos kifejezéstelenséget öltöttem magamra.

    - Miért van szüksége egy elf hercegnőnek fegyverekre? Már elveszettnek hittünk Nevary! Semmi hír nem jött rólad, amióta az, az öntelt Verson magával vitt. Pedig szükség lett volna rád! Az az öntelt uralkodó az idősebb nővéred is magával vitte, miután Drinarielt választották királynővé, így hercegnők híján bajban vagyunk. Rengeteg megkötendő szövetségünk van, amiket nem tudunk hitelesíteni. Tudod, ha maradnál, válogathatnál a kérők között, mert....

    - Én? - Nem tudom, mikor nevettem utoljára ilyen jót, sőt, hogy valaha nevettem-e ekkorát.

    - Miért kedvesem, gyönyörű vagy, szebb, talán még a nővérednél is.

    - Khaendor, ez őrültség, itt nem a szépség számít. A lelkem sötét, a szívem meghalt és Kasilawy saját mágija lakozik bennem. - ezt még így senkinek nem mondtam el, de ahogy figyeltem az öreg elf arcát, az legalább olyan kifejezéstelen volt, mint az enyém.

    - Ez még nem jelent semmit, bár a mágia aggasztó.

    - Nem tudsz valami módot, hogy kiűzzem magamból az istennő mágiáját? - Ez a mondat már megtette a maga hatását, a vén elf arcán, aki egy egész évezredet élt már le ezen a földön és félelmetes dolgokat látott, most őszinte rémület suhant át.

    - Ne mond ki ilyet hangosan! Még magadban se lázongj az istenek ellen! Nevary, az istenek előbb elpusztítanak, mint hogy rájönnél, mire gondoltál!

    - Nem érdekel, nem félek a haláltól. Tudsz valami módot? - a nagyapám sokáig hallgatott és csak kis idő után válaszolt, suttogva. Hegyeznem kellett a fülem, hogy egyáltalán halljam.

    - Menj el a Főnix-hegyre és keresd a Farkasokkal Táncolót.

    - Köszönöm nagyapa, minden jót. - mondtam teljesen őszintén.

    - Remélem nem most írtam alá a halálos ítéleted. És Nevary! Ha bármikor meggondolnád magad, Farall mindig visszavár! Fontold meg az ajánlatom! - az utolsó mondatokat már hangosabban mondta, csak a hátamnak, mert ekkor már kifelé tartottam. A folyosón a fiatal elfbe ütköztem.

    - Máris elmész? - kérdezte csalódottan a fiú.

    - Persze. - mondtam megint csodálkozva.

    - Hová indulsz?

    - Megmérkőzni az istenekkel. - mosolyogtam még rá, aztán faképnél hagytam a döbbent fiút. Hamarosan már Blastal hátán szálltam egyenesen a rejtélyes Főnix-hegy felé, hogy botor módon ujjat húzzak az istenekkel.

    Kép

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< November / 2019 >>