Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mornox Akadémia

2010.07.28

 

Kép

 

Öt éves koromban ért véget a gyermekkorom, bár lehet, hogy már abban a dicstelen órában, amikor világra jöttem. Mégis, talán a Farellben eltöltött időt még egy kis túlzással gyermekkornak nevezhetem, ellenben ami utána jött, az még egy felnőttnek is sok. Mornoxba kerültem. A király természetesen nem a legrosszabb hírű, a sötét varázslóiról és véres neveléséről híres intézménybe akart küldeni. Állítólagos apám úgy gondolta, az Angyali Szeretet híres nőnevelő iskola tökéletes lesz nekem. Ebben az intézményben, főzésre, kézimunkára, helyes viselkedésre és gyermeknevelésre oktatják a lányokat. Ki tudja, lehet, hogy ma jobb lennék, ha valóban oda kerülök, bár én ebben nem hiszek. Vallom, hogy a vér nem válik vízzé és ha egy kedves aranyos lányokkal telezsúfolt elit intézményben nevelnének, akkor is az lennék, aki vagyok, esetleg még rosszabb. Hiszen ha a feléledő képességeim elfojtom és titkolnom kell, az tönkretett volna. A Mornox egyetlen előnye az volt, hogy jobban ismerték a képességeim és lehetőségeim nálam, bár néha még így is sikerült meglepnem őket. Azt hiszem megérdemel pár szót, hogy hogyan váltottam iskolát.

A király, mint aki jól végezte dolgát, odahajított a fiatal nevelőnőnek.

 - Vigyázz rá.

 - Minden gyermekre nagyon ügyelünk felség. - hajolt meg szaporán a szőke emberlány.

 - Igen? Nos, hogy tudd, ez a kölyök, Nichnassiel fattya. - mondta gonosz mosollyal a király. A fiatal nő kimeredt szemekkel nézett rám és remegve lépett hátrébb. Nem tudom leírni mit éreztem akkor, egy gyermek kétségbeesését és értetlenségét, hogy miért taszítja el mindenki? Más is szöget ütött fiatal fejembe, életemben először hallottam apám nevét. Nichnassiel.

- De felség, mi... itt.... - habogott a lány.

- Talán nem vállaljátok? Nem azt hirdetitek, hogy minden lányból hercegnőt faragtok? - kérdezte gúnyos mosollyal a király.

- De igen felség, de...

- Nincs de! - közölte a király hidegen, majd kiviharzott. A lány már nyíltam kimutatta a félelmét, én pedig csak bámultam, tágra nyílt szemekkel, értetlenül. Már vagy öt perce álltunk így, mint egy élő és lélegző szoborcsoport, amikor megremegett a föld.

- Penveq irgalmazz nekünk! - sikította a lány. Mélységes homály borult a szobára és valaki megfogta a vállam. Nem féltem, fel sem merült bennem, hogy kéne. Láttam a sötétben, zöldes fény világította meg a szobát. Akkoriban úgy gondoltam, mindenki lát a vaksötétben is, de mint kiderült, ez nagyon ritka adomány, egyedül az éjelfek és a sárkányok birtokolják. Láttam a padlón kuporgó lány és az öregembert, aki mellettem állt.

- Ki vagy te? - kérdeztem csöndesen. Ha az öreg meg is lepődött, nem mutatta.

- Apád barátja vagyok gyermek. Elviszlek egy olyan helyre, ahol tanulhatsz. Szeretnél velem jönni?

- Igen. - válaszolta a gyermek, aki végre otthonra vágyott. Nos így kerültem a Mornos akadémiára.

Az első három év, mielőtt Blastal mellém szegődött volna, színtiszta kín volt. Egyetlen lány sem volt az iskolában, vagy ha igen, hát elf biztosan nem. El lehet képzelni, milyenek a túlélési esélyei egy öt éves nyurga, de borzasztóan kecses és légies kislánynak Nortquaez legsötétebb és legkegyetlenebb intézményei. És mégis túléltem. A Mornos csavart épületében felváltva tanultam harcművészetet és mágiát. A harc eleinte a végkimerülés szélére sodort, de Talin, a legfőbb mágus, aki idehozott, nem hagyta, hogy meghaljak. Gyakran kerültem a sír szélére, oly nagyon vágyva az örök megnyugvásra, ám a vén Talin még a halált is megtagadta tőlem. Három év alatt megerősödtem és elsajátítottam a mágia alapjait. A mágikus oktatásom gyorsan haladt, elf természetemből kifolyóan érzékeny voltam a mágiára. Az alapokra, amik nekem három évig tartottak, egy rendes mágustanoncnak öt évet szánnak. Úgy nőttem, mint a dudva a romos kertben, szörnyű körülmények között is hihetetlenül. Talin elégedett volt. Néha Kép a közeli kisvárosba is kijárhattam, persze csak a csuklyás fehér köpenyben, hátán a fekete szárnyakkal, ami az iskola jele volt. Morbid humorra vall, hogy a fehér köpenyt választották, hiszen ilyen sötét mágiát egész Nortquaezben nem űznek máshol. Az ilyen kirándulások alkalmával mindig figyeltem az egyszerű embereket, többnyire titokban. Ha mi jöttünk, mindenki menekült. Gyakran a tanárok tiltása ellenére láthatatlanságot idéztem magamra és úgy figyeltem a boldog és kiegyensúlyozott családokat. Néha vágytam rá, valahol nagyon mélyen, hogy én is ilyen boldogságba éljek és nőjek föl, majd a saját gyerekeim is ebben neveljem, de ez hamar elmúlt. Azt hiszem az anyámtól örökölt génekbe volt kódolva ez a boldog család dolog, de én nem csak külső, hanem belsőre is inkább apám, mint anyám lánya voltam. Had meséljek még egy keveset az apámról, akiről tényleges információkat, először itt a Mornox akadémián hallottam. Itt mindenki tisztelte apámat, ami jelentősen közbejátszott abban, hogy gyermekként három évet túléltem itt. Apám, Nichnassiel, az éjielfek egyik hercege. Maga az éjielf királynő az anyja, az apja pedig a már ötven éve halott mágus Frinil. A nagyapám Frinil olyan gonosz volt, hogy sokan azt terjesztik, nem is ember volt, hanem az alsóbb világok egy démona. Már szállóigévé vált, mint Frinil kísérjen a pokolra! És hasonlók. Ez talán nem fest valami szép képet rólam. Hogy tisztábban lásson az olvasó, ejtek pár szót anyám szüleiről is. A másik nagyapámról Khaendorról már volt szó, magának való, bugris öreg, de állítólag, olyan hétszáz évvel ezelőtt, amikor még alig háromszáz éves volt és csodás dalia, a legjobb kardforgatók között tartották számon. A nagymamámmal is közel hétszáz éve ismerkedett meg. Anya nagymamám egy nimfa. Nagyapa amikor később visszatértem Farallba, azt mondta, a színeken kívül kiköpött a nagymamám vagyok. Már sejthetik, miért neveztek a halál tündérarcú angyalának. A nagymamám, egy nimfa szépségét, az elfek a múlt homályába vesző varázsos vérének erejét, de hozzá nagyapám és apám pokoli hidegségét örököltem. Egy érzelemmentes hűvös gyilkos lettem, bár gyönyörű csomagolásban.

Nyolc évesen, amikor letettem az alapfokú ismeretek vizsgáját, akkor találtam meg Blastalt. Úgy történt, hogy a vizsga után, jön egy hat napos tisztulási szertartás, hogy a diák Kép felkészüljön a magasabb szintű tanok befogadására. Ezt az időt az Ezerhalál-erdejében kell eltölteni. Kiteszik a tanítványt, aki az erdőben lakozó démonokkal és bukott angyalokkal kell, hogy megküzdjön, saját tudásából. Gondolom, mondanom se kell, hogy feleannyi diák nincs a magasabb fokú mágiát tanulóknál, mint a kezdőknél. Láttam, mind a bukottakat, mind a démonokat, de egyikük sem akart bántani, kíváncsian figyeltek, de egyáltalán nem voltak ellenségesek. Ha nem lenne nevetséges, azt mondanám, az a hat napon volt a legbékésebb fiatalkoromban. A negyedik nap telt el és éppen egy bukott angyallal ebédeltem, amikor egy kisebb démon jelent meg. Női alakja volt, de pirosan világított. A kis démon nagyon izgatott volt és hablatyolt valamit a volt angyalnak az érthetetlen nyelvükön, mire az angyal bólintott. A kicsi démon megfogta a kezem és magával rángatott. Kíváncsian haladtam át a haldokló fekete fák között, karomon érezve a démonból áradó pokoli hőt. Egy barlanghoz vezetett, aminek bejáratát és falait hatalmas erejű démonűző pecsétek borították. Éreztem a pecsétekből áradó félelmetes erőt. A kicsi démon a barlang szájára mutatott, majd rám. Megtettem amit akart, bementem. A járatokban vaksötét volt, de én tökéletesen láttam. Már vagy fél órája bukdácsoltam és magamban eldöntöttem, hogyha hamarosan nem találok valami érdekeset, visszafordulok és megölöm a piros démont. Két perc sem telt el és a járat kiszélesedett. A falakat csillogó kristályok borították, amikből sejtelmes fény áradt. A terem közepén, apró sziklaágyon egy fekete kőtömb hevert. Amikor odasétáltam és megsimogattam a felszínét, éreztem benne az életet. Először elcsodálkoztam, aztán inkább a fiókára koncentráltam. Az olajos héj szép lassan megrepedt és apró gyönyörű sárkányfejecske bukkant elő belőle.

- Mama. - csicseregte a kissárkány. Végighúztam a kezem a még síkos és puha pikkelyeken, mire a kölyök hozzám bújt. Így találtam meg Blastalt. Az elkövetkező két napban Blastal minden élő dolgot fölfalt az erdőben. A lakók olyan kíváncsisággal figyelték, mint engem. Úgy is mondhatnánk, hogy én és a kölyök Blastal voltuk a kis szemük fényei. Amikor lejárt a hat nap és búcsúzni kellett, egészen az erdő széléig kísértek ki. Láttam a rom felől közeledő fáklyás tanárokat és amikor ők megláttak engem, olyan tettek, ami ritkán történt. Meglátszott a döbbenettel vegyes rémület az arcukon. Ott álltam, az iskola makulátlan fehér fekete szárnyas köntösében, mögöttem pár lépésre a fák között Nortguaez legszörnyűbb lényei, a nyakamban pedig, mint egy sál egy fiatal kék sárkány tekeredett.

- Gyere ide te lány. - mondta Talin. Eres kezével tett egy sürgető mozdulatot, amin elcsodálkoztam. Talin soha nem ideges, legalábbis eddig azt hittem. Vetettem még egy búcsúpillantást az új ismerőseimre, majd elindultam a tanárok felé. Ahogy nőtt a távolság köztem és az erdő halottnak látszó fái között, egyre több alak oldódott föl a semmiben. Amikor a tanárokkal megindultam, már csak a kis piros démon figyelt tágra nyílt, kíváncsi szemekkel.

- Kiálltad a próbát. Ezen túl új neved van, nem vagy többi Nevary, az új neved Vyhral, vagyis a démonok nyelvén, akit szeret a sötétség. - Így lettem Nevaryból Vyhral, amit az emberek Viharként jegyeztek meg. Azt mondják alászállok a kék sárkányom hátán és olyan pusztítást végzek, mint a leggyilkosabb vihar, de közben a szívemben semmilyen érzelem nem lakozik. Ha a gyermekkorom elhidegülése nem is, az a tíz év, amíg magasabb fokú mágiát tanultam, úgy hiszem, valóban megölte a szívem. Persze csak képletesen, mert hideg monoton ritmusban még mindig ott ver a mellkasomban, de már semmilyen érzelem nem fészkel benne.

Kép Talán még pár szót életem legnehezebb tíz évéről. Lehet hogy, már most meg kell cáfolnom azt, amit az előbb az érzelmeimről mondtam, egy maradt bennem. A szeretet, barátság és hűség furcsa keveréke, ami Blastalhoz kötött. Ez a kötelék, az egyetlen forró fonál kihűlt szívemben, segített átvészelni a legbonyolultabb és legmagasabb mágiák kemény hatását és a létező legintenzívebb harci oktatást. Megtanultam bánni, a karddal, íjjal, pallossal, dobócsillaggal és mindennel, amiből valaha fegyvert készítettek, vagy amiből fegyver készíthető. Ez egyszerű logikus, csak a testet megterhelő oktatás volt, viszonylag nehezen, de bírtam. A magasabb mágiák voltak azok, amik gyakran nem csak képletesen öltek meg majdnem. A mágia egy behatárolhatatlan fogalom. Míg egy ember fizikai tűréshatárát viszonylag látod, addig a mágikusról még képet alkotni is nehéz. A mágiád tűréshatárát csak úgy találhatod meg, ha átmész rajta. A fizikumunkról is így vélekedtek, de az valahogy mégis kevésbé megterhelő, mint a varázslás. Nem tudom, azért volt-e nekem a mágia nehezebb, mert abból képeztek ki jobban, vagy mert olyan hatalmakat hívtak életre bennem, amik egy vén nagy hatalmú mágust is próbára tettek volna. Azóta sem tudom, de megtanultam uralni. Kénytelen voltam. A Mornox úgy tartja, felébreszti a mágiád és csak utána tanítja meg, hogy urald. Mindenki mágiája egy élő dolog, szinte lélegzik bennünk, de amíg föl nem keltik, addig alszik. Az ébresztő soha nem tudja, milyen élőlényt mozgat meg egy másik élőlény belsejében. Így öltem először embert. Az egyik ügyesebb tanárra bízták, hogy nyissa ki nálam a csapokat. Azért voltak ilyen elővigyázatlanok, mert egy másik varázshatalommal rendelkező személy mágiáját, a legegyszerűbb mágiahasználó is képes felébreszteni. Megesik, hogy úgy ébred föl bennünk a hatalom, hogy észre sem vesszük. Az én mágiám azonban egy egész újfajta dolog volt. Ahogy a tanár megpróbálta elérni, megölte. Egy fehér-fekete villanás volt, semmi több és a tanár feltépett torokkal feküdt a padlón. Egy ideig csak álltam és néztem, semmit nem éreztem. Állítólag két óra múlva az egyik diák talált ránk és még akkor is rezzenéstelenül álltam, nézve a saját vérébe dermedt tanárt. Erre én nem emlékszem. Az azonban sejthető, hogy a következő próbálkozásnál jött az egész tanári kar, ilyen felvonulást még nem látott az iskola! A sok vén, aszott mágiaoktató ott masírozott a nyomomban, oldalamon Talin. A templomromnál álltunk meg, ami már olyan régóta itt áll az iskola szomszédságában, hogy senki nem emlékszik rá. A veszélyesebb démonok megidézését szokták itt végezni, mert a jó mágia kisugárzása, még több ezer évvel a templom pusztulása után is erős itt. A bőrömön éreztem a fehér mágiát, csiklandozott, mintha ezer hangya szaladgálna rajtam. Volt néhány tanár, akiknek a lelkében annyi gonoszság sűrűsödött, hogy nem léphettek be a templom területére, így a tanárom laza gyűrűbe vonták a templomot, engem meg beküldtek középre. Hosszú-hosszú ideig nem történt semmi, már éppen Blastalt kezdtem keresni a szememmel, amikor ragyogó fény töltött be mindent, majd olyan gyorsan ki is aludt. Egy alacsony nő állt előttem, szemben a varázslókkal. Abból ítélve, hogy az egyik tanárom elájult, nem akárki lehetett a nő. A bőre szürke volt, mint aki grafitporban fürdött, a haja fekete, mint a csillagtalan éjszaka, azonban a szeme tiszta fehér, akár a gyémánt.

- A lány az én védelmem alatt állt. A nagyapjának megígértem, hogy a leszármazottjának óriási hatalmat adok. Azt persze nem kötötte ki a vén hülye, hogy melyiknek! - kuncogott, majd halálos komolysággal folytatta. - A mágiája az enyém, mert tőlem kapta, a saját mágiám egy része az övé. Tanítsátok, de ne bolygassátok a hatalmat, mert nem csak titeket, de egész Nortquaezt elpusztíthatja. Halljátok és őrizzétek szavaim! - a nő még felém fordult és küldött egy bíztató mosolyt, aztán semmivé vált. Talin volt az első, aki magához tért. Az öreget még soha nem láttam ilyen sápadtnak és ennyire vénnek, ahogy remegő tagokkal besétált a templomba.

- Gyere Vyhral, ideje folytatni a tanulmányaid. - intett, de azt megfigyeltem, hogy most nem ér hozzám.

- Ki volt ez a nő Mester? - érdeklődtem csöndesen.

- Ő... ő... ő Kasilawy. Ő az alsó világ, minden démonok és bukottak, és varázslók legfőbb istennője. - mondta halk hangon. Az istennőt persze már ismertem így névről, ő volt az iskola pártfogója is. A testvérével Penveqel ők teremtették a mindenséget, majd felosztották. Közös alkotásaiknak az embereknek adták a földet, a döntést és a sokféle természetet. Az emberi faj tökéletesen a két isten közös alkotása. A többiek, mint az elfek, sárkányok és többiek, már igen változatosak ilyen téren. Kasilawyé az alsó világ, Penveqé a fölső világ. Az én magatartásomon nem változtatott, hogy Kasilawy megjelent és közölte, hogy az ő mágiáját birtokolom. Blastalt sem zavarta különösebben, neki én a nevelője voltam, mágiától, kinézettől és természettől függetlenül. A tanárok azonban megváltoztak. Ezek az emberek, akiktől mindenki tartott, féltek tőlem. Másnak talán a fejébe szállna, hogy az emberek tartanak tőle. Ne higgye senki, hogy remek jellemem miatt nem lettem egy ripacs. Az ok az volt, hogy tőlem születésem óta félt mindenki, még az anyám is. Aki rettegésben nő fel, annak nem újdonság, ha kis megszakítás után újra tartani kezdenek tőle. Folytattam a tanulást, töretlen szorgalommal, mert ez volt az egyetlen, ami értelmet adott az életemnek. Elméleti szinten tökéletesen elsajátítottam a magasabb mágiákat, úgy, hogy tíz évig egyszer sem varázsoltam. Persze az alap varázsigéket tudtam használni, és gyakran használtam is, de ezek egy tanoncnak is mennek. Tárgyak reptetése, tűzgyújtás, láthatatlanság, ezek kisiskolás dolgok. Hivatalosan a legfélelmetesebb varázslatokra is képes voltam, de ellenben a többi diákkal én egyszer sem próbáltam ki őket. A társaimról azért nem beszélek, mert szinte nem is ismertem őket. Mind az csuklyás egyenruhában jártunk, nem beszéltünk egymással. Nem volt tilos beszélni, de mindenki féltette a titkait, felfedezett új varázsait, így önkéntesen ítélte némaságra magát. Én azért nem beszéltem, mert nem beszéltek velem. Egyetlen beszélgetőpartnerem Blastal volt. Gyakran mesélt nekem a sárkányok legendás szigetéről, ahová sokan merészkedtek, de még senki nem tért vissza. A sárkányok már a tojásban is képesek elraktározni a történéseket, amiket a tojás végigél, így lehetnek emlékei Blastalnak is a sárkányszigetről, ahonnan öt év után elkerült és a következő öt évet már itt az erdei barlangban, néma csöndben töltötte. Érdekes, de bárhogy próbálja felidézni, barátom nem emlékszik arra, hogyan került a barlangba. Ez azért is furcsa, mert a sárkányok emlékezőképessége még az elfekénél is jobb. Így telt el tíz év az életemből egy rideg kietlen iskolában. Az avatásom napján lettem tizennyolc éves, az emberek között már két éve felnőttnek számítanék, míg az elfek között még vagy jó 32 évig gyerek leszek. Az avatáshoz szükségünk volt egy démonra. Félelmetes látvány volt, ahogy az egész köves udvaron, a végzősök, jó 15 tanonc rajzolja föl a démonfogó köröket. Mert démont idézni nem lehet kör nélkül, amibe elzárnáánk a démont. A kör és a mágus erejétől függ, hogy mekkora démont képes megidézni. Nem akartam hencegni, az nem az én formám volt, a történések emeltek ki, nem én akartam a hírnevet. Egy egészen egyszerű kör rajzoltam meg, valami egészen apró démon megidézésére valót, bár még így sem voltam benne biztos, hogy eljön. Soha nem próbáltam démont idézni, a démonok néha benéztek hozzám, a frászt hozva mindenkire, de én nem hívtam őket. Az idézés magasabb mágia volt, tehát még nem próbáltam. Amikor elkészültek a körök Talin felszólított minkenkit, hogy kezdje meg a szertartást. A szavak monotonon jöttek belőlem, a jól begyakorolt démonnyelven elhangzó szövegek. Kezdtem aggódni, amikor már ronda bestiák tűntek fel szinte mindenhol, de az én körömön még egy gyenge energiahullám sem söpört végig. A körülöttem lévő körök már megteltek félig állat, néhol ember közepes erejű borzalmakkal, de még mindig nem történt semmi. Vereség volt, teljes megszégyenülés. Néhány merészebb varázslótanonc még ki is nevetett. Láttam az arcukon, hogy élvezik, hogy a nagy Vyhralnak beletörik a foga egy apró démon megidézésébe. Az arcom égett, térdre estem tehetetlenségemben. Eddig még soha semmiben nem veszítettem, ez az érzés tönkretett. A rettegést, aki övezett megszoktam, de nevetségesnek lenni egészen új dolog volt és mint ismeretlen, még a megszokottnál is ezerszer borzasztóbb.

Kép - Ó, Kasilawy nevére! Hogy jönne végre elő egy nyavalyás! - sziszegtem dühösen magam elé. Ekkor már mindenki nevetett, de nem sokáig. Előttem megnyílt a föld és feltárta a poklot. Borzalmas erejű hőhullám söpört végig a körülöttem állókon, sokaknak megégetve a tagjait. A rés a közeli démonokat magába szívta. Alig hittem a szememnek, amikor egy kecses, elfszerű férfi sétált elő a pokolra nyíló átjáróból. Már eleget böngésztem az istenek ábrázolásait, hogy megismerjem a férfit. Aranyszínű bőr és haj, pont, mint Penveqnek, akiről Kasilawy mintázta, de az ő bőrén feketével festett démonminta kanyargott, a szeme pedig gyémántszínű volt, akárcsak az istennőnek. Stawret mászott elő a pokolból, a leghatalmasabb a démonok között, az istennő jobb keze.

- Igen? - nézett rám érdeklődve. Most igazán meglepődtem, aztán eszembe jutott, hívtam egy démont. Jellemző ez az öntörvényű erőmre. Elvégzem a legtökéletesebb idézőszertartást és nem történik semmi, ellenben hétköznapi nyelven mondok egy mondatot és máris Stawret jelenik meg.

- Csak démont kellett idézni. - mondtam egészen normális hangon a démonnak.

- Ne idézni próbálj minket, hívj és jövünk. - mosolygott rám, majd felsegített.

- Mi a feladat? - érdeklődött az egyik közelben lefagyott tanonctól, aki nem túl eredetien elájult.

- Ott a kör, meg kellett benne idéznem egy démont. - mutattam. Ő csak feszült figyelemmel bólintott, majd besétált a hozzá képest nevetségesen gyenge körbe.

- És most mi van? - nézett körbe.

- Ennyi volt a feladat nagyságosfenségesóriási Stawret. - jött közelebb hajlongva az egyik tanár.

- Hah! És ezért kellett ennyit szenvedni! Jegyezd meg lány, ne idézz, hanem hívj. - csettintett az ujjával és árnyakra bomlott szét, pont, mint Kasilawy. Teljesen váratlanul ért, hogy mindenki nekem rontott. Még láttam a gyűlölettől és félelemtől eltorzult arcokat, aztán mintha elvágták volna. Amikor magamhoz tértem, az udvart halottak borították. Ott volt mindenki, kivétel nélkül. Elsétáltam az öreg Talin teteméhez. Az arcán ősi rettegés ült, a szája egy utolsó kiáltást formázott, mintha még halálában is sikoltani akarna. A mellkasa szétroncsolódott, mintha egy vadállat tépte volna föl.

- Mi történt itt? - fordultam a kastély tetején békében ücsörgő Blastalhoz.

- Amikor megtámadtak én is éppen indultam volna segíteni, de az a valami kijött belőled és mindenkit halomra gyilkolt. - zengte be a halál némaságába burkolózó tisztást Blastal mély hangja.

- Micsoda jött ki belőlem?

 - Hatalmas mágia, egy jégtigris arcát viselte.Kép

Így értek véget a tanulóéveim. Még hosszú éveknek kellett eltelnie, mire bárki is az iskola közelébe mert volna menni. Azt mesélik, az udvaron halottak szobrai hevernek, de olyan eleven szobrok, mintha valaha élő emberek lettek volna. Nem tudom, csak pletyka-e, vagy valóban mindenki szoborrá vált, de nem is érdekel. Azóta sem jártam a Mornox akadémia közelében és nem is tervezek visszatérni.

 

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>